ROMANTINKA MINDHAHÁLIG
“Csak kétféleképpen élheted az életed.Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat,vagy abban, hogy a világon minden varázslat." (Albert Einstein)
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát -
csak egy szál deszka-hiddá lenni,
mely szakadékot ível át -
csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb -
csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt, amit tehet -
Szent-Gáli Kata :Szeretnék
Jó pár pillanat, van belőle bőven:
Kettesben kézen fogva, mezítláb a fûben,
Mikor megszûnik minden, nem számít semmi,
Pont így, pont most veled szeretnék lenni.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket külön megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
Sík Sándor: A fehér koszorúk titka
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
Nem látom az utamat
Félek a világtól, a pusztulástól
A kegyetlen valóságtól.
Egy másik világba repülök .
Testem magam vagyok, lelkem a tükör
Érzem az erőt, s benne az időt
Nem a valóság az amiben élek
A fantázia világa, amely most iderepít téged.
A jelen lassan visszapereg
Az időm lepergett, elhagyott
De a tükör én magam vagyok.
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz...
Egy gyönyörű rózsa
Ki majd gyengéden átkarol
Egy szerelmetes szóra.
És még azt más nem tette,
Ne húzzad tovább szekered
Álljál meg ott mellette.
Díszítsd vele kertedet
Vigyázz arra meg ne bökje
Tövise a kezedet.
Ne hagyd soha hervadni,
Hidd el akkor szíved hölgye
Soha nem fog elhagyni.
Akiről itt beszélek
Hallja meg az egész világ
Te vagy az, kit letépek.
útjelző, ha tétovázol
legyek felhő, mely eltakar
ha a világ sokat akar.
hullajtod, ha most úgy könnyebb
legyek hang, melyet kiejtesz
Holdas éjen elrejthetsz.
legyek rózsa, és szerethetsz
legyek az út, és elviszlek
legyél igaz és elhiszlek.
Jéghideg tekintet,
Idő véste arc.
Minden óra és perc,
Önmagunkért harc.
Minden lépésünket
Belepi a kvarc,
Minden közeledés,
Végzetes kudarc.
Összeráncolt homlok,
Mereven lógó kar,
Egyedül te tudod,
Lényed, mit takar!
Én vagyok, déli oldal,
Te északi moha,
Köztünk; márványkőfal…
Nem omlik le soha?...
Hiába kopácsol
Gyémántfejsze, csákány,
Egyre erősebb lesz,
Mindentől a márvány!
Égeti a nap,
Belepi a moha,
Az idő halad,
Te és én, két mostoha!
A tekintet nem olvad!
Hiába tűzi nap,
Jéggé fagynak
A napsugarak!
Lassan, lassan,
Körbeér a moha.
Fagyos tekintetek,
Rőt arcok mosolya.
Mi, egyhelyben állunk,
Gyökeret vert lábunk,
A föld forog velünk,
A sötétség nyeli,
Kérdő tekintetünk.
Te nem látsz engem,
Én is csak nézlek.
Ha kérsz, adok,
Többé sohse kérek!
Márványkőbe vésett
Két hideg szempár,
Mohával borított
Törékeny porcelán!
Bíborka
Ha...
Ha kép lennél,
én keret,
ha szín lennél,
én ecset;
ha fa lennél,
én a föld,
ha fű lennél,
én a zöld;
ha ág lennél,
én levél,
ha ég lennél,
én a kék;
ha jég lennél,
én a fagy,
ha hegy lennél,
én patak;
ha tűz lennél,
én parázs,
ha víz lennél,
én a gát;
Ha tó lennél,
én a hal,
ha szél lennél,
én vihar;
ha hó lennél,
én a sár,-
ha itt lennél,
maradnál...
A te varázslatodban
Látlak!
Ez vétkemért szerelmem büntetése:
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolságot őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan valósága;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok önfeledt körtánca;
A sejtmagok szorgalmas osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...
Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.
Kotaszek Hedvig:
Kisért a Csend
Jöttél az éjből, születtél Fényből,
Hold csillagának ezüstjéből,
Hogy itt a Földünkön találkozz velem.
Újra születtél holdsugár fényéből,
Éjbe merültél, kisért a Csend,
Hogy a Földünkön találkozz velem.
Felhő puhasága borkolta vállad,
Lényed szentségét karjaimba zártam.
Szeretetet hoztál el nekem,
Mert a Földünkön találkoztam veled.
- Devecseri Gábor:
Levél
Szárny nélkül is száll a szó,
száj nélkül is szól a szív;
szép zenéje altató:
boldog álmodásra hív
Drága, hozzád és feléd;
fagy ha tép, ha csíp a dér,
arcod édessége véd,
nyári hőnél többet ér.
Ó, napom, napon derülj,
így éld életed,
minden percnek úgy örülj,
ahogy én neked.
Létezel nekem
úgyis írok
míg élek
úgyis rólad szól
a gondolatom
úgyis létezel nekem
akár a fény
az oxigén
úgyis álmodom
ha fekhelyem
tövisbogáncs
az álmom
ettõl még szép lehet
és édesebb
az ambróziánál
az istenek etetnek veled
létezel
s ezért nyugodtan alszom el
s ha felkelek
elsõ gondolatom
hogy létezel nekem
Lelkek
Alvót ébreszt a szó,
háborgó lelket a Föld mélyén,
hol a jég az úr
és a hó.
Fénylő sugár nyúl le az égből,
erőt merít a csillagok fényéből,
karom kitárva,
szemem kinyitva,
elfeledett érzések törnek elő
a múlt ködéből.
Halkan jött felém,
könnycsepp csillogott szép szemén
s engem éltet a remény:
egy erdő mélyén
egymásra lelt két űzött vad,
remegve állnak egymással szembe,
s szívükből sóhaj szakad.
Mint két eltévedt gondolat:
bár megtehetném, amit nem szabad,
de várok még,
hátha meghallom hívó szavad.
Varga Anna:
A lelkemben reményfa nőtt...
Nem mozdulok,
S megállítom az időt.
Így várok tovább,
Mert a lelkemben reményfa nőtt.
Ágai utat törnek a testemen át,
Megérintik az ég fátyolát.
Nem mozdulok,
Mert féltem a reményfát,
S titkon óvom minden ágát.
Ő az élet csodája,
Ki nem érti,
Az is megcsodálja.
Karomat emelem föléje,
Vagy megbújok árnyas tövébe'.
Ha szomjas,
Könnyemmel öntözöm,
De tőle el
Sosem költözöm...
(Bella József: Füzes)
Juhász Gyula:
Emlék
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca,aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden,lehangolt hangszeren
Ábrándjaid eljátsza multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.
Szavam...
Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.
Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.
Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.
Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.
Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.
- Egri Szilvia:
Szeretni kérlek
Lassan hűl a teánk
Gőz táncol felette
Peremén az ajkad
Csókodat feledte
Illedelmes halkan
Hangom téged szólít
Asztalon a virág
Illatával bódít
Lágy dallamok szállnak
Szívem mélye felől
Égő arcom rejtem
Pillantásod elől
Érintésed elér
Elhoz ma az éjjel
Önmagammal várlak
Tiltott szenvedéllyel
Elrejtőzik a Hold
Csillagok sem égnek
Amikor az éjben
Én szeretni kérlek...
Komáromi János:
Harmónia
nekem is dalolnom illene
és talán a felborult egyensúly
helyre billenne
ha szólna a hangom
és teljes lenne ismét a Harmónia
aminek nem is lett volna szabad elmúlnia
elhallgatnom sem kellett volna
talán soha
csak zengeni az éneket
biztatni az ifjakat és a véneket:
hisz olyan szép az életed
hát ne keseregj
ne hidd
hogy elfeledkezik rólad
kinek érdeme ha jól vagy
és az is ha rosszul mennek a dolgaid
miért hiszed
hogy már senki nem segít...
valami ilyet súgna a dal
hiába dübörögne köröttünk a Zaj
ahogy rohannak a törtetők
ahogy nyögnek a szenvedők
mindent elnyomna a Szent Harmónia
az Életek Éneke
amit nekem is dalolnom illene
de hallgatok
nem tudom mit is mondhatok
hiszen hallok már
és látok is néha
és mintha a Harmónia
nem őszintén szólna
mintha néha hamisan csengene
valahogy eltorzult ez a régi-régi dal
valahogy már nem jót akar aki énekel
vagy aki dalokat ír
vagy talán csak zavarja
hogy mindig valaki sír
hogy nem olyan lett a Nagy Mű
amilyennek alkotni akarta a Megálmodó
bár ki tudja...
talán csak elromlott ez a szerkezet
talán csak elkopott néhány alkatrész
mondjuk a lelkiismeret
vagy talán az emberség foszladozott szét
és lehet megérne egy esszét az is
mi lett a hittel és az igaz szóval
kifogyott a tisztelet
és eltűnt valahol az is
ami a legfontosabb: a szeretet...
talán mégis dalolnom kellene
talán az segítene
ha valóban tisztán dalolnám
igaz dalomat
talán akkor eljutna mások szívéig is a dal
amit mindenki a lelkében hall
és talán minden szívből
pontosabb ritmusok fakadnának
és megtisztulnának az elkoszolódott kerekek
simán futna ismét a szerkezet
önmagától megjavulna talán
ami az idők folyamán tönkre ment
ha visszatérne belénk a szeretet...
**
Szabó Magda
VALÓBAN
Mi van fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
és nem felel a nappal,
és nem felel az éj, -
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?
- Paul Verlaine:
Az én meghitt álmom
E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven,
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
És soha csupa másnak s szeret s megért híven.
Oh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
Hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
Oh jaj, csak ő s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden...
Oh, barna? szőke? vagy vörös tán? - Nem tudom,
S neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet...
S nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint drága szók fuvalma, mik már hallgatni tértek...
(Fordította: Tóth Árpád)
- Hornyik László:
Alku nélkül
Ha azt mondom: szeretlek,
mögötte nincs számítás.
Ha kimondom: elmegyek,
nem lehet más választás.
Ha fáradt vagyok, alszom,
ha aludtam, ébredek.
Nincs kimérve, honnantól
és meddig élhetek.
Ha simogatlak, nincs vége
szerelmünk sivatagának.
Ha eltévedek, nem félek:
minden nap megtalállak.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 26
Tegnapi: 28
Heti: 26
Havi: 54
Össz.: 267 879
Látogatottság növelés
ROMANTINKA MINDHAHÁLIG - © 2008 - 2024 - romatika-mindhalalig.hupont.hu