ROMANTINKA MINDHAHÁLIG

Aligha véletlen, hogy az a pasaréti kis utcácska, amelyet egyik oldalról az Ördög-árok határol, a napraforgóról kapta a nevét. Arról a növényről, amely nagy, sárga virágjával a Nap felé fordul, követve az életet adó égitest mozgását, a természet lüktetését, ritmusát és rendjét.

A napraforgó egyfajta kapocs ég és föld között: összeköti az „idelent” világát az „odafönt” végtelenségével: mintha benne egységesülne mikrokozmosz és makrokozmosz.

Az 1931-ben összehangolt alapelvek, s a kor legjelentősebb hazai építészeinek összefogása nyomán kiépült budai Napraforgó utca többnyire egyemeletes, lapos tetős, a különbözőségeikben is egységes összképet mutató lakóházaival – a stuttgarti Weissenhofsiedlung célkitűzését és szándékát követve – a személyes-individuális és a közösségi-együvé tartozás szellemiségét szándékozott kifejezésre juttatni.

A huszonkét ház – a dekoratív neobarokktól az Art Decón át a Bauhausig – a mintalakótelep közepére helyezett kis közparkkal és emlékművel egyszerre hordozza a magán- és közszféra, az „odakint” és az „idebent” emberre szabott léptékét, s már-már utópisztikusnak tetsző vágyát és reményét, továbbá a jövőre irányuló modernitás és a múltból táplálkozó emlékezés összetartozásának és elválaszthatatlanságának elengedhetetlen harmóniáját.

Kitárulkozó teraszok, játékos görbületek

Az építészek szándéka egyszerre természeti-kozmikus és egyszerre társadalmi-szociológiai irányultságtól áthatott. A házak – legalábbis a korábbi építészet lakóház-tervezési szokásaihoz képest – szokatlanul nagy méretű és nagy számú ablakai, a kitárulkozó teraszok, a falak játékos hajlatai, görbületei és kiszögelései együttesen az életet adó fény felé forduló, s azt befogadó mesterséges napraforgók képzetét keltik. Funkcionális építészeti elemek, amelyek nemcsak az otthon humánumát, hanem az otthon lakójának vitalitását is táplálják a fény, a napsütés, az égbolt, a fák és bokrok, azaz a természetnek az emberi tér benső világába való beemelésével.

A házak falai itt nem lezárnak, hanem megnyitnak, hiszen a tagolt tér nem önmagába záródó, elhatárolódó kompozíció, hanem ellenkezőleg: „organikus”, amennyiben leképezi és közvetíti a falakon túli világot. Ugyanígy a mértéktartóan egyszerű, ám mégis elegáns erkélykorlátok, vagy a mesterséges anyagú, inkább a jövőbe mutató beton és a természetes anyagú, organikus, még a múlt világát megidéző és megőrző fa elemekből építkező kerítések is ezt a lezáró funkciójában is játékosan megnyíló, a tekintetet a „rajta túlira” terelő hatást váltják ki. Az épületek görbületei és ívei szinte dinamizálják az architektúrát, s mintha az ívek mentén az épületek is folytonosan mozgásban lennének – akár a napraforgó – a napfény felé tájolva önmagukat.

Vidéki haranglábakra emlékeztető lámpaoszlopok

A házak szokatlan és bátor színvilága nem pusztán külsődleges, „rárakott-ráhordott” elem, hanem a kolorit az épület szerves részévé válik. A harmonikus színsávok önmagukban is a külső fény-árnyék viszonyok mozgását képezik le, azaz a szín a teret növeli, plasztikus elemmé teszi és megképzi a tér folytonosságát, a külső és belső összekapcsolódását.

A kint és a bent világának sajátos harmonizációját részben a házak falaiból kitörni vágyó, karcsú oszlopokon álló, szinte anyagtalanul alátámasztott előreugró erkélyek egyértelműsítik. Az utcai, azaz a kinti világ ismétlődő motívumai a kecses, vidéki haranglábakra emlékeztető lámpaoszlopok, amelyek egyfelől a betonoszlop mindkét oldalát megvilágító helyi fényforrások, másfelől organikus elemek: a fény primátusának már-már szakralitásba hajló dicsőítése.

Akár a napraforgó „ésszerűsége”

Az építész itt a szó legvalóságosabb értelmében – s Gropius elvárásának megfelelően – „koordinátor”, aki az ember, az anyag, a tér és a természet elemeinek finom összehangolásával a magán- és közélet, a természet és humán világ harmóniájának éthoszát kísérelte meg láthatóvá és lakhatóvá formálni. Az archaizáló elemek, a középkorias hangulatot árasztó domborművek, a múlt lenyomatai és öröksége összhangba simul a jelen és a jövő anyagainak és térformáló elemeinek illetve szellemes és nagyvonalú statikai megoldásainak egészében.

A természet rendje, változó ciklusai, az ember vérkeringése, s mindennapi ritmusa, a közösségteremtés vágya és a privát-személyes-individuális feltétlen tisztelete, valamint a természet „visszavétele” együttesen jelenik meg a Napraforgó utca arányaiban és léptékeiben, forma és tárgy harmonikus összhatásában. Nem a természetből kiszakított, a természetet erőszakosan átalakító „mű”-alkotás, hanem a természetivé átformált emberi praxis józan racionalitása gyönyörködtet.

Akár a nap felé forduló, aranylóan virító napraforgó természetadta „ésszerűsége”.

Írta: Gábor György
Fotó: Benda Iván >>

Árvalányhaj-mező a Kiskunságban