MORETTI GEMMA Őszül az erdő Tegnap százszinű libegő láng volt, ma földszagú szél karjaiban táncolt, holnap, ha itt jársz, s felfelé nézel, elárvult nagy fák üzennek a széllel. Arannyal öntve az erdő alja, kusza virgács a bokrok barna gallya, tüskés ág megfog s bús őszi jajjal, elhullt virágát követeli rajtam.

SZERGEJ JESZENYIN

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

GYULAI PÁL

ŐSZI DÉLUTÁN.

Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjuságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

1865

	KONSZTANTYIN FOFANOV Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy! A tűnődő természet hervadása, kora reggel az ősz ködgomolyag, a búcsúzó fények, a madarak - a lelket álom s bánat babonázza, őszidő, de szép, de gyönyörű vagy! Szeretem gyermekkorom óta, Észak bús fia, hűlő vizek moraját, Az álmos erdőt, ha a komor évszak lehelletétől felgyúlnak a fák. Megyek a kertbe - hallgat a madárhad, már kókkadt minden, de a kései virágok végső pompájukban állnak, közeledtén a meztelen halálnak még fénylőbben vágynak tündökleni. Vagy kimennek a ritkuló berekbe: bíborban ég, átlátszó s hallgatag. Csóvát evett az alvó tetemekre immár a szeptemberi virradat!... Vagy a folyóhoz megyek - csupán hullám, ólmos habok lomhán türemlenek. Csöndes, szelíd harmónia borul rám, és álmaim gyönyörrel teljesek... Megsajdulnak felejtett veszteségek, de nincs bennük se gyötrelem, se vád, homályosak, mint őszi csöndben ébredt álomlátások, édes aromák. És elnyerem megint a kurta békét, könny fátyolozza megint szememet... S ragyog az élet fénylő jelenésként, ragyog, mint megfejtett édes jelek... Lator László ford. Link

 

ÁPRILY LAJOS

OKTÓBERI SÉTA


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

	VERLAINE ŐSZI CHANSON Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sirok, s elém sok tűnt kéj kél. Óh, múlni már ősz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél.. Tóth Árpád fordítása

PETŐFI SÁNDOR

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Oldal: Versek az őszről
ROMANTINKA MINDHAHÁLIG - © 2008 - 2024 - romatika-mindhalalig.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat