ROMANTINKA MINDHAHÁLIG

A messziről érkező déli szél átsuhant a kerten, ujjaival bele-belekapva a fák lombjaiba. Majd elért a házhoz, körbejárta csukott ablakait, zárt ajtajait, hevesen megrázta a lehúzott redőnyöket.

Verejtékezve ébredt, és sokáig nem mozdult, csak feküdt a sötétben, hallgatva hangos zihálását. Nehéz álmának rémképei zajos összevisszaságban törtek rá újra és újra. Remegő kézzel kitapogatta a gyógyszerét meg a vizet, és szinte belekapaszkodott a pohárba, ahogy mohón ivott. őszes, csapzott haja előreesett sovány, ráncos arcába. Régebben talán zavarta volna, hogy nem adja meg a módját, de most már mindegy volt. Most már olyan sok dolog mindegy volt. Hátrahanyatlott összeizzadt párnájára, és megnyomta a csengőt. Hamarosan kopogtak.

– Gyere!

– Uram?! – az ajtókereten át beszűrődő fényben alacsony, köpcös férfi árnya jelent meg.

– Mennyi van?

– Öt-harminchárom. Kinn még ködös minden.

– Jó – feltápászkodott a könyökére –, gyere, segíts! Felkelek.

A másik odasietett, felkapcsolta a villanyt, és segítette feltápászkodni.

– Milyen nap van ma, Vince?

– Csütörtök, uram. Ma jön az a doktor Velencéből.

– Ja, akit az Ede mondott? Kíváncsi vagyok. És az a másik, a Péterfi?

– Telefonált, és kérte megint az urat, hogy feküdjön be vagy a megyeibe, vagy egy magánklinikára. Megadott néhány nevet.

– A megyeibe? Azok közé?! Soha! – Az inasra támaszkodva lassan odacsoszogott az ablakhoz. – A másikra meg nincs pénz, megmondtam már. Különben is dolgom van. – Vince elhúzta a függönyt. A kertben már lassan felszállt a köd, át-átengedve a korai nap sugarait. – Hogy nem lehet ezt megérteni?!

Leült az ablak elé állított karosszékbe, és nézte a reggeli kertet, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Váratlanul csengetés törte meg a csendet.

– Vince, ki ez a türelmetlen barom!? Kora reggel!

A köpcös kiment, majd hamarosan visszatért.

– A két prágai fiatalember az, uram. Szeretnének inni egy teát. Egész éjjel kinn vártak a kertben.

– Kinn a kertben? Miért? Ki engedte meg nekik?

– Ön, uram. Azt mondta, talán tanítja őket egyszer. Megjegyzem, két hete itt táboroznak. A pénzük elfogyott, és hálózsákban alszanak.

– Jaj, nagyon kérlek Vince, hogy ne jegyezz meg semmit! Momentán nem érdekel. – Vékony kezeit patetikusan felemelte, mint mindig, amikor magyarázott. – Ezeknek a cseheknek meg mondd meg, hogy nincs tanítás. Beteg vagyok, és slussz! És tudod mit? Dobd ki őket a francba! – Félig hátrafordult a székben, és felemelte a hangját: – Hát értsétek már meg végre, hogy haldoklom!

– Értem uram, nyugodjon meg. Nem fogják többé zavarni – mondta a köpcös, és kiment. Kintről rövidesen veszekedés, majd ajtócsapkodás zaja hallatszott.

– Mint a hiénák – gondolta –, még jönnének harapni egyet. Na nem, ebből elég. Fárasztotta a sok beszéd és a gondolkodás is.

Elnézte a kertet. Itt bezzeg nem változik semmi, soha semmi. Csak az az átkozott... á, mindegy… Talán ma… talán ma sikerül… talán ma lesz valami. Nem tarthat örökké. Csak ne szúrna annyira az a rohadt tüdő. Lehet, hogy mégis meg kellene műteni. Mindegy. Esetleg ez az olaszból jött doktor. Talán az segít, ha olyan ügyes, mint az Ede mondta.

Időközben visszatért az inas, és csendben megállt a háta mögött.

– Vince! Ma meg szeretném nézni! Öltöztessetek fel! Aztán kimegyünk.

Kiléptek a reggeli kertbe. A köd már felszállt, és a reggeli napfény át- meg áttört a vastagtörzsű fák lombjain. Felnézett a házra. Hatalmas kúria volt, kissé megkésett családi örökség. Múlt századi benőtt falak halma, fél órára a várostól és minden lakott településtől. Nagy ház, hosszú kert, és ami külön jó benne: magas kerítés.

– Milyen elaggott már ez a ház, de legalább a kert rendben van – gondolta most is, mint minden reggel.

Végigsétáltak a labirintusszerűen kanyargó kikövezett úton. Az út mentén gondosan nyírt sövény futott, amelyet helyenként egy-egy beugró tört meg. Minden beugróban egy pad és egy szobor állt. Ahogy lassan elmentek mellettük, úgy emlékezett vissza minden alkotásra. A Tavaszi menekülő, 1958, még Párizsban, egy flamand lány emlékére. Az Ágaskodók, Hága, 1961. A Távozó esztelen, 1963. Áspis szerelem, 1974, Svájc.

Elértek a sövénylabirintus végén lévő térre, amelyet fű helyett kőlapokkal és márvánnyal borítottak. A sövényfal mellett mozgatható pad állt, oldalt keskeny ösvény vezetett tovább. A kis tér közepén másfél méter magas talapzaton letakart szobor állt.

Megállt, nézte egy darabig a leplet, majd szokásához híven lassan körüljárta.

– Ez az, innen jó lesz. – A köpcös odatolta a padot, és ő leült. – Mondd csak, Vince, azok a csehek remélem nem piszkálták, nem fényképezték, nem nézegették?!

– Természetesen nem, uram. Csak úgy maradhattak.

– Jó. Nagyon jó. Emeld fel, légy szíves!

Vince felemelte a leplet.

Felsóhajtott, mint mindig, amikor meglátta. A Megérkező, 1984, már itthon. Micsoda év volt! Visszatért, és hatévi hallgatás után újult erővel kezdett dolgozni. Országos tárlat. Európai tárlatok sora. Egyik mű a másik után, és végül megalkotta őt, a Megérkezőt. A szobor egy ifjút ábrázolt, kezében vándorbottal, hátán egyszerű, súlytalan batyuval. Egyszerre lépett és állt. Haladt és nem ment tovább. Utolsó lépésében benne volt a megérkezés és a haladás. A mozgás és a megállás egysége. És az arca! Soha azelőtt nem alkotott még ilyet. Soha nem is érdekelte ez az arc, és valószínűleg nem is értette az ilyen arcot, sőt talán még most sem értette. Mégis egyetlen éjszaka alatt elkészült vele. Egyetlen mágikus éjszaka alatt. És ez az arc sugárzott.

Egy pápai nuncius azt mondta egyszer, hogy ilyen a tékozló fiú, aki hazatér. Mások megint mást mondtak, és akkoriban sokat vitatkoztak rajta. A rengeteg vélemény végül is egy dologban találkozott: a Megérkező senkit sem hagyott „érintetlenül”, mindenkiben megmozdított valamit. Akkor volt, hogy felderengett az a másik. A másik, amelyet megsejtett az ifjú mögött. Az, amit valójában egész életében meg akart alkotni. Az igazi, amelynek a Megérkező csak árnyéka…

A város meg persze elkérte a szobrot. Díszpolgárság, díszvacsorák, estélyek… mind-mind azért, hogy az övék legyen. Az ostoba barmoké. Önkéntelenül is felszisszent merengéséből, mint mindig, amikor eszébe jutott. Soha! Soha nem kaphatják meg! Neki kell a Megérkező! Ez élete fő műve. Egyszerűen szüksége van rá. Visszaemlékezett arra, hogyan vonult el, és zárkózott be a házba. Azok meg… Na igen, kétségtelen, hogy eleinte megértéssel fogadták. De aztán sürgetni kezdték. Cikkek és koholmányriportok jelentek meg: „Mikor nyílik ki a varázskapu?; A magányos alkotó titka; Újévi kiállítás, talán már biztos?” Jól emlékezett ezekre a cikkekre, és hogy mivel jártak együtt. Támadták tévében, rádióban, újságokban. Az értetlenkedő ártatlanság leple alatt szurkálták mérgezett tűikkel. Ó, igen, jól emlékezett. Egy ideig válaszolgatott nekik, majd a legyőzöttek büszkeségével vonult viszsza. Teljesen vissza. A város pedig, kifosztva őt, győzelmi tort ült felette. Igen, megfosztották őt a hírnevétől, a külföldi meghívásoktól, a barátaitól, már ha ugyan a barátai voltak. Még a végén azt is elérték, hogy Ede is tegyen egy-két célzást. Az sem értett semmit.

Élve eltemették, és a döglakomára persze eljöttek a kortársak is, hogy méltassák őt. Száz károgó, kárörvendő varjú. „Mi megértjük a művészi magányt”; „Nekünk is volt ám ilyen, Zolikám!” Hátbaveregetés, cinkos mosolyok, majd ahogy kiléptek az ajtón, úgy lehúzták a médiában, hogy az egészen Párizsig visszhangzott. Ő pedig megbetegedett, végérvényesen. Leírta őt az élet, és ő is leírta az életet. Tanítványait is kirúgta. Mindet. Mind csak el akarta lopni az ihletét, a művészetét. Elég volt! ő már csak a művének élt. Körbenézett a kertben, és megborzongott. Mitől van ebben a kertben mindig ilyen átkozottul hideg? Felállt, és a keskeny ösvényen elindult a műhely felé.

– Befűtöttél, Vince?

– Már hajnalban, uram.

– Jó.

Beléptek a kert végi műhelybe. Vince felkapcsolta a villanyt, dobott még néhány fát a tűzre, majd kiment.

Odament a sarokhoz, és lehúzta a leplet. A lepel alól félkész női alak szobra tűnt elő. Jobb oldala teljesen ki volt már faragva, és az arca is majdnem kész volt, csak a szeme és a mosolya hiányzott. Karjával az ég felé nyúlt, kinyíló tenyere hátrahajlott egy leomló fátyolt tartva. A fátyol körbetekerte testét, teljesen befedve azt. A szobor feje felett, felhőnek vagy furcsa glóriának, meghagyott egy kifaragásra váró anyagot. Nem tudta még mi az, de érezte, hogy van ott valami, valami, ami rejtélyes kapcsolatban áll az egész alkotással.

Aggasztóbb volt azonban, hogy a bal oldal teljesen hiányzott. Megpróbálta már ezerféleképpen elképzelni, de képzelete láthatatlan, hol finoman, hol erőszakosan tapogató kérdéseire lelkében mindig nemleges volt a válasz.

Először modelleket hívott, és kipróbált legalább egy tucatnyit. Százféle arc, test és mosoly próbálta már életre kelteni a szobrot, de egyiknek sem sikerült.

Aztán a jobb oldal kész teljességéből igyekezett kikövetkeztetni a mozdulatot, és tükör előtt legalább ezer pózt végigpróbált. De egyik sem volt megfelelő.

Próbálta megragadni a fej feletti részből az egészet, de onnan is csak annyit érzett, hogy ott mozog vagy mozgat valami, és ennél tovább nem látott.

Többször üvöltött végig éjszakákat tehetetlenségében, és egyszer dühében majdnem szétverte a szobrot. Akkor elájult, és Vince csak órákkal később talált rá. Utána hetekig a tájára sem ment a szobornak. Aztán persze nem bírta tovább, újra és újra visszatért. Megpróbálta könynyedséggel megfaragni, kitörölve fejéből a nehézkes múltat, de akkor meg majdnem elvéste a követ, megijedt, és sokáig nem nyúlt hozzá.

Aztán álmai alapján próbálta elképzelni, de zavaros éji álmait a napfényen már torznak találta. Majd ismét modelleket hívott, és az egész körforgás kezdődött elölről.

Bármely más szobrot, a pillanatnyi ihlet késztetésének engedve, rég befejezett volna már. De ezzel az eggyel nem tehette meg. Úgy gondolta, hogy ez az alkotás minden időt megérdemel. Ám most, amikor a halál árnyéka napról napra egyre jobban rávetült, egyre sürgetőbbé vált a munka.

Megfogta a vésőt, és felnézett az arcra. Számtalanszor próbálta már megközelíteni a szemek felől, a mosoly felől az alkotást, de a karon soha nem jutott tovább. Mit csinál az a kar? Mit akar? Érezte, biztosan tudta, hogy a kar a kulcs. Ha az nem kerül a helyére, akkor az egész, az egész tizenkét évnyi munka semmit sem ér.

Felemelte a vésőt, majd leengedte. Nem értette már rég.

– Hát meddig csinálod még ezt velem? MEDDIG? MINDJÁRT MEGHALOK, HÁT NEM ÉRTED? Nem válaszolsz. Persze, élettelen, magatehetetlen, félkész vagy. És erőtlen suttogásodból csak arra telik, hogy kimondd, milyenné nem akarsz válni!

Felsóhajtott, és átcsoszogott a szomszéd terembe. A hosszú asztalon mindenféle apróbb szobor feküdt. Nem sokat várt. Megformázott egy nyulat üldöző vadászt, egy korongot hajító férfit, végül egy mosolygó bortermesztőt. Gyorsan dolgozott, nem törődött a részletekkel. Amikor kész volt, besöpörte őket a többi közé. Volt már vagy harminc.

– Majd ha megjön az a kövér kufár – gondolta –, akkor megszabadul tőlük.

Már délután lehetett. Megtörölte izzadt homlokát, és visszabotorkált a terembe. Most nem tudott ránézni a szoborra. Majd Vince betakarja – gondolta. Vince legalább tud hallgatni, legalábbis addig, amíg meg nem hal. De akkor már úgyis mindegy lesz.

Csengetett az inasért.

Arra ébredt, hogy rázzák. Az ebéd utáni zenehallgatás közben mindig elaludt.

– Mi van, Vince?

– Itt van a doktor, uram.

– Hát küldje be.

Feltette a szemüvegét, és hátrasimította őszes haját.

Magas, szakállas fiatalember lépett be. Harminc év körül járhatott, megjelenésében mégis volt valami, ami őt az idős emberekre emlékeztette. Valami korral járó.

– Jó estét kívánok! – a férfi hanghordozása is komoly volt.

– Jó estét. A nevem bizonyára ismeri, Szikvári Zoltán. Foglaljon helyet, kérem.

– Köszönöm. Dr. Medervégi Mihály.

– Magát az én Tóth Ede barátom ajánlotta. Mondja, hol végzett?

– Párizsban az orvostudományi egyetemen. Tanulmányaimat Olaszországban és a Távol-Keleten folytattam. – A doktor határozottan és könnyedén, pátosz nélkül beszélt. – A gyógyítási mód, ha úgy tetszik, saját fejlesztés, legalábbis a világon nem annyira elterjedt. Kutatási és gyakorlati eredményeimet bármelyik szaklapban megtalálja.

– Igen, hallottam egyet s mást az eredményeiről. Folytassa, kérem, mire számíthatok?

– Nos, igen. Ha igénybe veszi a szolgálataimat, a teljes együttműködésére lesz szükség. Nem ígérem, hogy módszerem fájdalommentes, és azt sem, hogy elég felfeküdni egy műtőasztalra.

– Mondja, mire számíthatok?

– Sajnos semmit nem ígérhetek. Péterfi doktor felvételei szerint komoly szervi elváltozások vannak. Az idő sürget.

– Szóval, ha jól értem, maga meg tud engem gyógyítani? Meg tudja menteni az életemet műtőasztal nélkül?

– Bocsánat. Hogy őszinte legyek – mondta a doktor, és kis szünet után folytatta –, én nem ígérem, hogy maga túl is éli a gyógyítást. Én csak azt mondom, kigyógyítom.

Micsoda?! Hát ez az ember nem normális!

– Tessék?! – rámeredt a szakállasra. – Ezt… ezt hogy érti?

– Tudom, ez különösen hangzik, de a kezelés végére, azt hiszem, minden világossá válik. – Felállt. – Most nem rabolnám tovább az idejét. Ha gondolja, hívjon fel a városban, holnap még ott vagyok. Viszontlátásra.

– Visz…viszontlátásra.

Döbbenten meredt maga elé. Micsoda alak ez. Berohan, és a maga nyugati stílusával el akar adni egy keleti mesét. Na ne! Tárcsázott. A túloldalról jól ismert, sima hang jelentkezett.

– Tessék, itt Tóth Ede.

– Ede? Szervusz. Te, ki ez a szerencsétlen, akit ide küldtél, ez a Medervégi?

– Hát találkoztatok. Ohó! Tudom, furcsa a stílusa, nem az a kertelő típus, de… tudod, ő most az egyik legjobb. Von Kraitzot is ő gyógyította meg.

– Te, de ez az alak azt mondta, hogy… na mindegy. Nem érdekes, hagyjuk, szervusz.

– Jobbulást, Zolikám.

Na nem! Ilyen csodadoktorokra neki nincs ideje. Ismét tárcsázott.

– Sarbakovszki, tessék.

– Maga az, Sarbakovszki?

– Á, Szikvári művész úr! Hogy szolgál a kedves egészsége?

– Nem jól, Sarbakovszki, nem jól. Ha érdekli, két nap múlva kész az összes, elviheti.

– Csodálatos. Ön nem csak kiváló művész, de gyors és pontos szakember is. Csütörtök délután ott vagyok önnél.

– Hát jöjjön, hkkh. – Heves köhögőroham rázta meg. – Khhhkk hu, jöjjön és hozza a pénzt.

Lerakta a kagylót. Ismét rátört a roham, és mindkét keze görcsbe rándult. Tehetetlenségében könyökével próbálta megnyomni a csengőt. Egészen addig nyomta, amíg el nem ájult.

Amikor felébredt, a szakállas doktor hajolt fölé. Mögötte Vince állt riadt tekintettel.

– Most ne beszéljen. Heves rohama volt, de már elmúlt. Aludjon! – mondta a doktor, és eloltotta a villanyt.

Mély álomba zuhant.

Arra ébredt, hogy fájdalmai vannak. Feltápászkodott, és felkapcsolta a villanyt. Hirtelen egy fotelban ülő alakot vett észre, amint őt figyeli.

– Kicsoda maga?

– Csak én vagyok, Szikvári úr. – A doktor volt az.

– Maga… maga ördögi alak. Megijesztett!

– Bocsásson meg, nem állt szándékomban. Tudja, hogy beszél álmában?

– Tudom. Néha kiabálni is szoktam. De ez olyan mindegy.

– Álmos?

– Nem. Nagyon is éber vagyok mostanában.

– Ha nem álmos… mesélne kérem a gyerekkoráról?

– Maga biztos valami freudista. Turkál a múltamban, hogy megfejtse a jelent?

– A múltja szükségszerűen érdekel. Amikor pedig beszél, úgyis a jelenről mesél.

– Tudja, hogy maga rendkívül szemtelen? De már ez is mindegy.

– Rendben. A félreértés elkerülése végett kezdje onnan mesélni, amikor még nem voltak rémálmai.

– Én mindig rossz alvó voltam. Tudja, a szüleimet agyonlőtték a háborúban.

– Sajnálom, biztosan nem lehetett könnyű. Ön, ha jól tudom, külföldön nevelkedett.

– Igen, a nagyanyám Párizsban nevelt fel.

– Mindig szobrász szeretett volna lenni?

– Mondjuk úgy, hogy már fiatalon érdekelt a szobrászat. Tanulni kezdtem. – Felelevenedett benne első tanítója, a pergő nyelvű, apró termetű Garicaccio emléke, aki képes volt percek alatt megalkotni, és szét is törni az alkotást. – Az első tanítóm, maestro Garicaccio megtanított arra, hogy a lehető leggyorsabban ki tudjam fejezni, ami bennem van, és megtanított arra, hogy ne ragaszkodjak hozzá. Tudja maga, milyen érzés elpusztítani valamit, aminek nemrég még életet adott?

– Tiszteletreméltó képesség.

– Az, és Garicaccio a birtokában volt. Hat évig ő volt az Isten. Emlékszem, fáztam az űrtől, amelyet a temetésén éreztem. Hmm. Levelek vagyunk, uram, őszi levelek. De ön ezt biztos jobban tudja.

– Igen, ebben az egyben mindannyian közösek vagyunk. Mi történt utána?

– Szerencsém volt, mert felkarolt Pierre Lounelli. Életvidám, zseniális szobrász. Hihetetlenül türelmes alkotó volt. A „türelem mintaszobra”, már ahogy mi hívtuk: a párizsi Fecskék Társaság. – Felidézte magában az élénk ifjú arcokat, az első szobrait és a modelleket, akik időnként megajándékozták szerelmükkel. Felrémlett előtte egy arc: Clerence. Hm, őt majdnem nőül is vette. Mesélt róla és a többi szerelméről is. Mesélt az első alkotásairól. Tanítóiról és első elismert művéről, a Táncolókról. – …ma is Párizsban látható. Ott hagytam, amikor hazajöttem.

Észre sem vette, hogy időközben megpirkadt. A doktor megértő és figyelmes hallgatónak bizonyult. Mintha ott sem lett volna, csak láthatatlanul hallgatózott, időnként hozzá-hozzátéve valamit a beszélgetéshez.

– Úgy fecsegek, mint egy kölyök, gondolta, és kinevette magát. Mégis, különös módon, jobban érezte magát.

– Tudja, hogy húsz éve nem beszéltem ennyit? Így is csak egy vénember fecseghet.

– Vagy akinek van mondanivalója. Önnek rendkívül érdekes élete volt. Ne gondolja kérem, hogy untatott, és köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával. Most összeállítok egy teakeveréket, pihenjen le, kérem.

– Ezek szerint már elindult a kúra?

– Ha nem fárasztja.

– Egyelőre beszélgetésnek fogom fel.

A doktor elkészítette neki a kesernyés ízű teát, Szikvári megitta, és utána könnyed álomba merült. Álmában Párizsban sétált. Körös-körül ki voltak állítva szobrai. Láttukra elégedettség töltötte el. Aztán változott a helyszín: Firenze, és a szobrok ugyanúgy álltak. Majd Bern, Róma, Hága. Terek, parkok, sétálóutak. Ruganyos léptekkel járta körül alkotásait. Ekkor vette észre, hogy senki más nem volt az utcákon. Egyes-egyedül volt. Hirtelen tompa fásultság nehezedett rá, és azt érezte, hogy tagjai megmerevednek, mintha ő is kezdene szoborrá válni.

Rögtön felriadt.

– Vince! VINCE!

– Jövök már! Jövök már, uram. Hozzak valamit?

– Nem. Nem. Csak azt akarom, hogy itt legyen. Üljön itt, amíg alszom. Ha elfáradt, küldje be a konyháról Idát.

– Igen, uram. Ne szóljak a doktornak?

– Ne! Nem kell. Egész éjjel itt volt. Most nem akarom, hogy itt legyen.

Zihált egy darabig a plafont nézve, majd visszaaludt.

Délután is elmúlt, mire felébredt. Megebédelt, és utána zenét hallgatott. Egyszerre kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Széles mosollyal a doktor lépett be.

– „Mint párizsi fecskék, könnyedén a nyárról,
úgy mondok most neked, álmokat, szépeket
és mit, ha nem is kérsz: felszavalom az életet.” – szavalta a doktor.

– Nahát, azt hittem, hogy azt fogja kérdezni, hogy vagyok.

– Bocsássa meg, de megihletett az éjjel. Tudja, botcsinálta poéta vagyok. – Felnevetett. – Szeretnék kérni valamit.

– Tessék.

– Mutassa meg, kérem, a szoborparkját!

– Párizsi fecskék! Micsoda ember maga! De nem bánom, menjünk.

Kinn sétáltak a kertben, és ahogy végighaladtak az úton, meg-megálltak egy-egy szobornál. ő pedig mesélt róluk. Ahogy felelevenítette a múltat, úgy gyülekeztek köré képek, hangok és illatok. A légzése is könnyebb lett. Örült titkon, hogy elmondhatta gondolatait egy olyan figyelmes hallgatónak, mint amilyen a doktor volt.

– Kérdezhetek valamit, Szikvári úr?

– Tessék, végül is a pszichiáterem.

– Hogy lehet, hogy minden szobra itt van?

Hirtelen megálltak.

– Maga ezt nem értheti. És kérem, hogy erről ne is beszéljünk. Felesleges.

– Nézze el nekem.

Továbbindultak, és elértek a letakart szoborig. Különös módon a doktor nem kérdezett semmit, hanem visszafordult a ház felé.

– Na, mi az, életem fő műve nem is érdekli? – kérdezte zavart mosollyal a hangjában.

– Kérem, ez a szobor nem véletlenül van letakarva. Egyébként, ha megbocsát, nem hiszem, hogy ez élete fő műve.

– Micsoda?

– Ha ez lenne élete fő műve, ön már nem élne – mondta a doktor csendesen –, mert már nem lenne miért.

Egymásra néztek. Érezte, hogy a doktor tekintete fürkész módon behatol lelkébe, kitapogatva legféltettebb titkait. Nyelt egyet. Fejében egyszerre számtalan kérdés és válasz kergette egymást, felkavart, összevissza rendezetlenségben. Régebben könnyedén eligazította volna a doktort, és mindenre lett volna egy kész válasza, de úgy érezte, hogy most minden csak kifogás lenne, amelyet elsöpörne a doktort körbelengő szél.

– Hát…

Érezte, hogy felesleges lenne most a beszéd. „Végül is a doktor tudhatja”, gondolta. Kételyei lassan, mint a napsugártól szűkülő pocsolya, zsugorodni kezdtek.

– Na, kellően kivizslatott?

– Ön bizalmat szavazott az orvosnak, és az orvos most beadja gyógyszerét, amely keserű lesz – mondta a doktor csendesen. – Ez a keserűség az ön állapotától függ. Felkészült?

Bólintott.

– Igya meg, kérem, ezt a mentaitalt, és hallgasson meg egy régi történetet. Réges-régen élt a földön négy majom. Ez a négy majom olyan ostoba volt, hogy már sírtak saját ostobaságuktól. Olyan keservesen sírtak, hogy jajongásuk egészen az égig elhallatszott, és az égben felhőként csapódtak ki könnyeik, eláztatva az égi birodalmat. Felfigyelt ekkor rájuk a könyörületes Indra. Megszánta a majmokat, és magához hívta őket. Tanította őket egy egész nappal és egy egész éjjel. Megmutatta nekik a bölcsességet. – Elhallgatott, majd elnézett a távolba, és folytatta. – A boldog majmok nem sejtették, hogy a világon mindennek ára van. Az első majom azonban ostoba maradt, és kővé váltan zuhant alá, mert nem értett meg semmit Indra tanításából. A második megértett valamit, de sok mindent nem, így megőrült… még egyszer felugrott a levegőbe, de már kőként zuhant alá. A harmadik majom megértette a bölcsességet, és visszament a földre. Tudását azonban nem akarta továbbadni, és mindenkit elkerülve, magányosan vándorolt… egészen a lápos vidékig menekülve a kíváncsiak tekintete elől. Itt aztán kővé vált, és lesüllyedt egészen a láp aljára – mondta a doktor, és elhallgatott.

– És a… a negyedik majom?

– A negyedik majom mindent megértett, és amikor visszatért a földre, tanítani kezdett.

Hirtelen eleredt az eső, és Szikvári már nem emlékezett, hogyan ért vissza a házba.

Nem értette a dolgot. ő, ő nem ilyen. Neki megvan az élete. ő tudja. Nem értette azt a finom varázst, amely megérintette. Csak azt tudta, hogy utoljára akkor érezte ezt, amikor visszatért az országba. Ezt a néma csöndet. Ezt a belső pislákolást. Nem tudott aludni, újra és újra felkelt. Valami megérintette, valami furcsaság. De mi? Fel-alá járkált, míg a kimerültségtől végül elaludt, de a kérdés álmában is foglalkoztatta, újabb és újabb alakot öltve fel. Álmában majmok között ugrált, egészen az égig akartak elugrani ruganyos, messze hordó lábaikkal. Már nagyon régóta ugráltak, mintha mindig is ezt csinálták volna. Aztán hirtelen a mellette ugráló buta tekintetű majom – aki csak azért ugrált, hogy ugrálhasson – kővé vált. Rémülten nézett körbe. A másik, hatalmasat ugró majom, elkerekedett szemmel nézett rá. Zavar és kétségbeesés ült a szemében. A következő pillanatban teste kőként zuhant alá. De nem, ő nem. ő túlélte. ő nem fog itt ragadni. Olyan érzése támadt, mintha meg tudná ragadni a szelet. Belélegzett minél több levegőt, és visszatért a földre. Azonnal mindenféle emberek vették körbe. Emberek, akik fuldokoltak a levegő hiányától, és el akarták venni tőle. De neki szüksége volt rá, ő nem akart megfulladni. Hát nem értik meg?! És ezek az arcok olyan ismerősek voltak, olyan ismerősek. Menekülni kezdett. Neki volt levegője, hát gyorsabban futott. Lassan elmaradtak az üldözők. Valami biztos helyet keresett, feltűnt a szoborpark, és arrafelé szaladt. Egyszerre csak azt érezte, hogy ruganyos tagjai nehezülni kezdenek. Rémülten eszmélt rá, hogy a talaj egyre ingoványosabbá válik lábai alatt. Berohant a műhelybe a szoborhoz. Az ott várt rá félkészen, de már a műhely talaja is mozogni kezdett, belekapaszkodott a szoborba, és ő együtt süllyedt vele. Hirtelen megjelent az utolsó majom, és megfogta a süllyedő szobrot. Abban a pillanatban megértette, hogy a negyedik majom nem engedi elveszni a szobrot... Egyre távolabbról látta őket.

Felült az ágyban, és rémülten meredt maga elé. Hát én is egy majom vagyok? Egy majom? Hirtelen belehasított egykori mestere megjegyzése. „Mit képzel, fiam, a szépség nem a mi torz lelkünkből ered, mi csak utánozzuk a szépet, mint a majmok.” Mint a majmok!

– A FÁTYOL!

Felkapkodta a ruháit, és amilyen gyorsan tudott, kibotorkált a házból. Odakint zuhogott az eső. A délről jövő szélben hangosan suhogott a köpenye. Felnézett az égre, már éjjel kettő körül járhatott. Szinte berontott a műhelybe, és lerángatta a leplet.

– Tudom, tudom már, hogy a fátyol a titkod! Az, az mindent elmond. – Ujjaival végigtapogatta a fátylat, de nem talált semmit. – Pedig itt kell lennie a titoknak, itt kell lennie. Hol vagy? Hol VAGY? – Perceken keresztül szólítgatta a szobrot, végül legyengült szervezete nem bírta tovább, és összerogyott. – Istenem, mi történt velem. Mi ez? Én… én, hát énmiattam van ez? Én nem akartam, hogy… Nem! Elég! Befekszem egy klinikára, és kész. Ez az! – Egy pillanatra megnyugodott az elhatározástól. – Hozzád meg még visszatérek. Lesz még bőven időm, hogy megcsináljalak.

Kitántorgott az ajtón. Odakint már nem esett. Nyári este volt. Bezárta az ajtót, és elindult a ház felé, kezdte viszszanyerni magabiztosságát.